Amikor arról kérdezek meg embereket, hogy szerintük melyik volt életük legmeghatározóbb pillanata, akkor van, aki hosszasan gondolkodik és mérlegel, különböző szempontokat vizsgál, a következményeket elemzi. De van, aki zsigerből, szinte gondolkodás nélkül megnevez egy-egy történetet, dől belőle a szó, kipirult arcán látszik, hogy még mindig mennyire élénken élnek benne az élmények, és hosszasan sorolja, hogy azok hatására mi mindenben változott meg az élete.
Én magam is így vagyok ezzel, a válaszom zsigerből és határozottan érkezik. Közel 8 év elteltével is azt vallom, hogy életem legmeghatározóbb élményét 2012-ben a spanyolországi zarándokúton, az El Caminon éltem át. Az üzenete számomra örök érvényű, egyben egy hatalmas ajándék.
A 800 km-es út a Pireneusok francia lábától a spanyolországi Santiago de Compostelába vezet, egyenesen a Tejút alatt, amelyet a világ minden tájáról érkező zarándokok gyalog, mindössze egy hátizsákkal tesznek meg 30-35 napon keresztül. Ez az út valaki számára fizikai, más számára inkább mentális kihívás, de lehet élmények sokasága, vagy épp ellenkezőleg, egy hosszúra nyúlt mély, gyógyító csend. Sokszor teljes beleolvadás a természetbe és a mindenkori jelen pillanat átélésébe, vagy – épp ez utóbbin keresztül – kapcsolódás az éterihez, valami magasabb rendűhöz.
Akkoriban én azért indultam el, mert szerettem volna eltávolodni a mindennapok nyüzsgésétől, terheitől. Emellett a caminoról úgy is beszélnek, hogy ott mindenki megkapja azt a „tanítást” útravalóul, amely az akkori életszakaszában a fejlődéséhez leginkább szükséges. Ezért a tanításért keltem útra igazán.
Az indulás előtti napon még határidős munkákat adtam le, így nem volt alkalmam a ráhangolódásra. Mégis, miután megérkeztem a francia kiindulópontra és elindultam az úton, az összes korábbi nyűgömet magam mögött hagytam, és igazi gyermeki kíváncsisággal figyeltem mindenre, ami körülvett. Annyira vágytam a feltöltődésre, hogy szerettem volna minden látnivalót, szépséget, élményt, érzést beszippantani, és mélyen elraktározni. Olyan dolgokat csináltam, amit utoljára kislánykoromban… Ahol lehetett, hintáztam, és egy erdőben letérdeltem, hogy megnézzem, hogy az óriás hangyák hogyan mennek át katonás sorban az út egyik szélétől a másikig. Mindent be akartam pótolni, amire otthon nem volt idő.
Úgy a 3. vagy 4. napon egy dallam "szegődött mellém", egyszer csak elkezdtem dúdolni... Nem kintről hallottam, hanem belülről érkezett, talán emlékezetből, a szerzőre és a címre viszont nem emlékeztem. Minden nap "jött", amint ráléptem az Útra, és elkezdtem gyalogolni. Kb. két hét után észrevettem, hogy egyszerűen nem megy ki a fejemből, azt dúdoltam szüntelen. Pavlovi reflexként összekapcsolódott azzal a békével és nyugalommal, amit a gyaloglás közben éreztem. Egy idő után mindig elképzeltem, hogy amikor beérek az út végén Santiagóba, egyszer csak valahonnan felcsendül ez a dallam, mint egy üdvözlés, mint egy ajándék. Ilyenkor előre meghatódtam, elpityeredtem, hogy ez mennyire csodálatos lenne, és azt gondoltam, ha az én caminomról egyszer film készülne, biztosan így végződne.
Elkezdtem hát kutatni, mi is lehet ez, hogy ne veszítsem el, hogy bármikor velem legyen majd, ha otthon leszek újra a zajos hétköznapokban. Tudtam, hogy ez egy nagyon híres, ismert dallam, így elkezdtem dúdolgatni a különféle nemzetiségű zarándokoknak, hátha valaki felismeri. Persze mindenki mondta, hogy tudja mi ez, hát persze, hogy ismerős, de a szerzőt és a címet senki nem tudta felidézni. Már a családomnak és a barátaimnak is megírtam, hogy itt van ez a zene, ami valamiért rendkívül fontos lett nekem, meg kell találnom, de nem tudom, hol keressem. Egy nap feldúdoltam a telefonomra, hogy nehogy elfelejtsem, és majd itthon megmutathassam egy zeneértőnek, bízva abban, hogy felismeri és így rátalálok.
Végül elérkezett az utolsó nap. Beértünk Santiagóba, véget ért a 35 napos, komoly fizikai és érzelmi hullámvölgyekkel tarkított zarándoklat. Egyáltalán nem éreztem óriási katarzist a célban, csak azt, hogy most ugyanezt a 800 km-t visszafelé is megtenném, hogy egyszerűen nem akarok elszakadni ettől a helytől, és ettől a békétől. Elfoglaltuk a szállásunkat az utolsó éjszakára, és elindultunk a zarándokmisére, amelyet a katedrálisban több nyelven celebrálnak az utat végigjárt zarándokok tiszteletére. Út közben a katedrális felé vezető utcán egy orosz zenekar játszott éppen, az emberek körbeállták őket. Megálltunk mi is, kicsit belehallgattunk a játékukba, majd amikor befejeztek egy dalt, elindultunk, hogy nehogy elkéssünk a miséről.
Azonban ahogy hátat fordítottam nekik, meghallottam... Néhány pillanatra elbizonytalanodtam, hogy most ez vajon "bent" szól ismét, ahogy 35 napon át, vagy ezúttal kint? Pár másodperc múlva rádöbbentem, hogy ez itt pont az... amit elképzeltem újra és újra, heteken át. A zenekar az én dallamomat kezdte játszani. Földbegyökerezett lábakkal végigzokogtam a dalt, majd a végén odamentem a zenészekhez, hogy megtudjam végre, mi ez a csoda. Ő Johann Sebastian Bach ismert zeneműve, az Air. Már mindig itt van velem, és az a tanítás is, amit magával hozott:
Bár akkor úgy éreztem, hogy megfordult velem a világ, de már tudom, hogy nem a feje tetejére állt, hanem akkor került igazán a helyére. Egyrészt valami hatalmas, gyönyörű rend van körülöttünk, amit itthon a nagy zajban nem veszünk észre. Ám ha egy gyermeki kíváncsisággal és rácsodálkozással, nyitottsággal és tiszta jelenléttel tudunk végigmenni az „utunkon”, az életünkben, megtapasztalhatjuk azt, ami itt és most van, és ez teremt lehetőséget arra is, hogy a kisebb vagy nagyobb csodákat észrevegyük és átéljük.
Másrészt viszont mindig azt a „dallamot” halljuk kint, amit belül dúdolunk, olyannak látjuk életünk filmjét, amilyennek mi magunk – tudatosan vagy épp a tudattalanból - belülről rendezzük. Minden ott van bennünk, hogy a vágyunk szerint alakítsuk, csak meg kell találnunk a igazi vágyainkat, és a saját, tiszta eszközöket ehhez.
Csak egy icipici csodát, tanítást vártam a Caminotól, és valami sokkal nagyobbat kaptam... Szívből kívánok sok hasonlót mindenkinek, és Áldott Békés Karácsonyt!
