A szüleink idejében ritkaságnak számított, hogy valaki elhagyta azt a pályát, melyért hosszú éveket tanult, amelyen akár évtizedeket töltött, feljebb és feljebb lépve azon a bizonyos szakmai ranglétrán. Ma már a - főleg életközepi - karrierváltás szinte mindennapos, sőt divatos téma, ami sokakat (meg)érint.
Korábban a választott hivatás, sokszor a munkahely is akár egy emberöltőig tartott, egészen a nyugdíjig szólt, és egyet jelentett a hűséggel, megbízhatósággal, alázattal, szolgálattal. Ezek az értékek a mai karrierváltókból sem hiányoznak. Ma azonban a hűség már egyre inkább az önmagunk felé érzett és tanúsított hűségként ölt testet. Abban, hogyan tudunk és merünk szembenézni a korábbi motiváció és a hivatás iránti szenvedély elmúlásával, felismerjük-e a vágyainkat az önkiteljesedés új útjai iránt, és vállaljuk-e az ezzel járó kockázatot és megküzdést. Ha pedig így teszünk, akkor az alázathoz is megérkezünk.
A karrier váltásnak az egyéni utakat és motivációkat illetően számtalan oka lehet: egy részük a kiégés miatt következik be, vagy pedig azért, mert az eredeti szakmában az egyénnek nincs lehetősége a tovább fejlődésre, a kiteljesedésre, így megreked, és végül ennek a feszültsége és kiábrándultsága csúcsosodik ki a váltás elhatározásában. Történhet sokkal könnyedebb okokból, mindenféle elfáradás és csalódás nélkül is. Csupán amiatt, hogy valaki úgy érzi, izgalmas lenne kipróbálnia magát egy új területen, megnézni, milyen értéket tud még teremteni, mi fakad még belőle azon túl, amit eddig a felszínre engedett. Sokszor az új terep homlokegyenest szemben áll, különbözik a korábbitól: számtalan történetet olvastunk már arról, hogy az egykori sikeres vezető, vagy magas kvalifikáltságú egyén pékséget, kávézót nyit, festőműhelyt üzemeltet, vagy segítő szakemberré válik. Sok-sok gyerekkori álom válik valóra, vagy a felnőttkori szenvedély lesz a kenyérkereső foglalkozás is egyben.
Több ügyfelem coaching folyamata, illetve barátaim, ismerőseim elmesélése, de főleg saját megéléseim alapján is azt vallom, hogy a hivatásváltás nem csupán egy új szakma elsajátítása, bejárása, hanem a személyiségünk, egyéniségünk fejlődésére való hatalmas lehetőség. Amellett ugyanis, hogy az egyik legizgalmasabb utazás lehet életünk során, nem feltétlenül egy rózsaszín leányálom. Akkor sem, ha önszántunkból, szenvedélyből vagy kíváncsiságból döntöttünk mellette. Hogy miért, az részben Alexis Carell francia biológus gondolata fejezi ki igen találóan:
„A fejlődéshez az embernek újra kell alkotnia önmagát, és nem alkothatja újra önmagát szenvedés nélkül. Mert ő a márvány és a szobrász egyaránt.”
Ebben az újraalkotásban ugyanis benne rejlik a réginek a magunk mögött hagyása is, ami akkor is egy veszteség, ha önként tettük, netán alig vártuk, hogy „szabaduljunk” az egykori kötelékekből. A korábbi szerepünk, működésünk óhatatlanul a részünkké vált, és azt nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra levetni, mint egy ruhát, és helyette egy újat ölteni magunkra.
Azt látom, hogy akik csak szabadulni akarnak, és a „mindegy mit, csak ezt ne” elven mozdulnak tovább, nehezebben találják meg a megnyugvást és az örömöt az újban, mert halogatják, félresöprik a gyászmunkát. Pedig érdemes időt szánni rá: átgondolni, tudni, és nem elfeledni, mit adott hozzánk a régi egykor, milyen áldozatokat érdemelt, mi lelkesített benne. Számba kell venni, mik azok az értékek, elvek, amelyek az „újat”, gazdagítják majd, és azt is, mik azok, amelyek már nem tartoznak hozzánk többé. Ezek lesznek ugyanis a legnagyobb ívű faragások az új „szobrunkon”, és néha egyben a legfájdalmasabbak is, de a „régi” tisztelete és az értékek átmentése ezen sokat enyhíthet.
Ez a számvetés, ez a gyászfolyamat nem csak melankóliával teli, de mivel sokszor az új úton való elindulást is – jó okkal – késlelteti, kétségbeesést szülhet. Hirtelen ugyanis az ember a senki földjén találja magát: elvágta a régi szálakat, az újba pedig még nem tud megérkezni. Közben a mélyben zajlik a folyamat, de attól még, hogy kint csend, vagy éppen bénultság van, a lélek dolgozik. Egyetlen módja ennek a folyamatnak a felgyorsítására paradox módon éppen a lassítás és a türelem: az egó pihenőre intése és az önmagunkkal való mély empátia. A változás sürgetése helyett az „átváltozás” megélése a lehető legteljesebb módon.
Persze nagyszerű lenne ezt az átváltozási folyamatot egy fél éves, távoli országban töltött luxusutazás keretében, vagy a „mamahotelben”, puha, meleg biztonságban letudni, de ha jól saccolom, a karrierváltók kb. 1-2%-a engedheti meg ezt magának. Ennél több erőfeszítéssel, mégis valamelyest nyugalommal élhető meg a váltás, ha egy másik konkrét, biztos jövedelemmel kecsegtető állásba lépünk.
Végül maradnak azok, akik a biztonságos keretek közül a szabadúszó, vállalkozói életbe vetik magukat. A „végre magamuravagyok” lét kétarcúsága külön is izgalmas téma. Ezt a kezdeti időszak mérhetetlen bizonytalanságának súlya miatt említem, mint a hivatásváltás legnagyobb megküzdési forrását. Egyfajta önmeghasonulás ezzel szembenézni bárkinek, aki az önkiteljesedés irányába lendült, és a létbizonyalanság mezején landolt. Mégis, mi értelme lehet ennek?
Talán túlzás nélkül, és tapasztalatból állíthatom, hogy ennek van a legnagyobb értelme a folyamatban. Az énerőnk acélosodik és a lelki rugalmasságunk vizsgázik: meg tudunk-e barátkozni azzal a „tömött zsákkal”, ami a mellkasunkra nehezedik, amíg nem látjuk meg a biztos kapaszkodókat és ránk váró lehetőségeket? A megbarátkozás pedig nem egy elvétett szófordulat: ugyanis egészen addig, amíg ettől a bizonytalanság érzéstől, ettől a zsáktól próbálunk megszabadulni, a figyelmünk ott ragad, ahelyett, hogy kinyílna a szemünk, és meglátná a megoldásokat. Ha tudunk efelé a nehéz érzés felé empátiával és elfogadással közelíteni, ha bevállaljuk, hogy akár hónapokig ezzel a zsákkal a nyakunkban „közlekedünk”, egyszer csak „felszívódik”, elveszíti a jelentőségét és feladatát, mert elbírtunk vele.
Kiderül a folyamat közben, hogy a bizonytalanság a legnagyobb szabadság is egyben: mert azáltal, hogy miatta kényszerűségből félre tesszük a megálmodott és steril előrehaladási térképet, feladjuk az „egyetlen lehetséges út és megoldás” téves elképzelését, a választási lehetőségek széles tárháza nyílik meg előttünk, egyben a biztonság maga. A nyitottság, rugalmasság és a leleményesség gyümölcse lesz ez, és ha egyszer ráérzünk ezek ízére, mint erősségek, velünk maradnak a későbbi megküzdéseink esetére is.
Egyszer egy barátom azt mondta nekem, miután megtudta, hogy váltottam: „De jó neked! Így olyan, mintha két életed lenne!” Persze értettem az üzenet lényegét, de elgondolkodtatott, hogy szó szerint miért is nincs igaza… Egy életen belül ugyanis sokkal nagyobb a váltás ajándéka, éppen a nehézségekkel való megküzdés és az átváltozás felemelő élménye miatt, annak megtapasztalása folytán, hogy sokkal többféle minőség fakadhat belőlünk, mint azt valaha gondoltuk.
A legjobb az egészben, hogy az új „szobor” immár nem megrendelésre készül, senki kedvére nem kell már tennünk, önmagunk igényére és örömére faragjuk. Nem szorít minket holmi leadási határidő, az alkotásunkat kedvünkre alakíthatjuk akár élethossziglan. A kezdeti, fájdalmasabb, nagyobb ívű vésetek után pedig már csak a kisebb csiszolások, simítások várnak ránk, amik örömmel töltenek el.
A folyamat közben, a senki földjén bolyongva pedig nem árt, ha erre gondolunk:
„Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.
Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.
(Váci Mihály: Kettesben önmagammal)
