2011-ben történt, amikor rászántam magam a „nagy ugrásra”.
Már hosszú évek óta vágyakozva figyeltem a fesztiválokon, ahogyan néhányan halálmegvető bátorsággal bevállalják a bungee jumpingot, és leugranak az 50 méter magasra emelt kosárból. Néztem, hogyan erősítik rájuk a hevedert, fürkésztem az arcukat elindulás előtt és leérkezés után, bele-belehallgattam, mit mesélnek az élményeikről, és halogattam még kicsit a sajátomat…
Aztán egyszer csak egy VOLT fesztiválon minden körülmény adott volt hozzá, és úgy tűnt, tényleg balgaság lenne tovább várni vele.
Némi gyomorbizsergéssel, de hatalmas lendülettel álltam sorba, és a mosolyom egészen addig nem hervadt, amíg teljesen fel nem értünk. Ott persze „arcul csapott” a mélység látványa… Hirtelen valószínűtlennek tűnt, hogy akár csak egyik lábamat is kilógassam a levegőbe, heveder ide vagy oda… Az viszont legalább annyira elképzelhetetlen volt, hogy ugrás nélkül, a kosárban érjek újra földet. Hosszú ideig tétováztam, és próbáltam felidézni azt a vágyat, ami majd' tíz éven át és még néhány perccel korábban a talajon állva is élt bennem. Figyeltem, hogy felül tud-e kerekedni, a félelem helyébe tud-e férkőzni egyáltalán, és visszaszáll-e vajon belém a bátorság. A legnagyobb támogatást paradox módon a tériszonyos barátnőm nyújtotta, aki felkísért, és miközben a kezemet szorongatta, buzdított, hogy nincs más hátra, mint előre!
Hogy végül pontosan mi lendített át a holtponton, magam sem tudom... megtapogattam még vagy ötször a hevedert, bízva abban, hogy „hozzám nőtt”, aztán csukott szemmel kiléptem a semmibe.
Talán mondhattam többször korábban, hogy „elakadt a szavam”, de ekkor éreztem ezt úgy istenigazán, fizikai szinten is. Hiába kiáltottam volna zuhanás közben, egy hang nem jött ki a torkomon, egészen addig, amíg a legmélyebb pontra le nem értem, és először visszarántott a kötél. Csak akkor győződhettem meg róla, hogy valóban megtart, hogy túl vagyok a nehezén és biztonságban vagyok… Onnantól már a szabadon lebegés öröme öntött el, újra képes voltam kinyitni a szemem, befogadni a látványt és letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra. Vitathatatlan az eufória, amit közben és utána éreztem, de biztos voltam benne, hogy ebből a verzióból bőven elég lesz ez az egy erre az életre.
Évek óta nem jutott eszembe ez az élmény, de az utóbbi három hónapban nap mint nap felidéztem a hivatásváltásom kapcsán. Érlelődött bennem egy ideje, hogy egy új irányba induljak, elhagyva a korábbi biztonságos kereteket, és csodálva hallgattam mások történetét. Arról, hogy amikor úgy érezték, már más adna örömet, hogy egy új szerelem-hivatást találtak, döntöttek és továbbléptek. Ahogy újra és újra feltettem magamban a kérdést, biztosan ez-e az út, a válasz rendre ugyanaz volt. De ettől még a tétovázás, a félelem, a bátorítás igényének a triumvirátusa újra megjelent… Nem volt egyik sem kisebb, mint azon a fesztiválon. A második bungee jumping, csak így aposztrofálom.
Mi az, ami átlendített a holtponton? A becsukott szem, nagy levegő és ugrás. Azaz a döntés meghozatala, a felszabadulás annak súlya alól, mert az ajtó előtti toporgás hihetetlen energiákat emészt fel. Ami lendületet adott, az annak tudata, hogy – ahogy Joós István is írta – „a teljes súllyal való elköteleződés után a visszalépés lehetősége nincs többé meg, mert lehetetlen, már csak a minden erőmmel megyek vagy seggreesek marad”.
De persze soha nem azért változtatunk, hogy aztán elessünk. Hogy ez utóbbit elkerüljük, nem árt ugrás előtt ellenőrizni a hevedert... Számba venni, mik az erősségeink, amikre támaszkodhatunk, mik azok a körülmények, kik azok az emberek, akik a biztonsági hálót jelentik majd a szabadesés közben. Ér százszor átgondolni, mi a következő lépés, mi a B, C, D verzió, de az sem baj, ha nincs ilyen, csak egyszerűen éberek vagyunk, és figyelünk, hol a lehetőség, miben van épp energia, mi felé húz a lendületünk. Nem árt emlékezni azokra az időkre, amikor túljutottunk a nehézségeinken, akkor is, ha azok jóval kisebb horderejű döntési helyzetek voltak. Újra és újra fel kell idéznünk azokat az eseteket, amikor már megmutatkozott az énerőnk, és tisztában kell lennünk vele, mik gyengítik azt, hogy kivédjünk minden ilyet a cél érdekében. Talán új szokásokat kell felvennünk és néhány régi rossz beidegződést elhagynunk, hogy így is idomuljunk az elérendő vágyunkhoz, talán segítséget kell kérnünk, hogy tisztábban lássunk önmagunkra és a lehető legjobbat tudjuk kihozni a helyzetünkből.
Ezeket mind megtettem én magam is, hogy elinduljak az új úton, és végtelenül hálás vagyok azoknak, akik támogattak ebben. A küldetésem az, hogy mindezt tovább adjam, hogy coachként és reziliencia-fejlesztő trénerként segítsek másokat is ráébreszteni a saját erejükre, a megküzdési képességükre, a bátorságukra. A jó hírem pedig az, hogy mindehhez nem kell bungee jumpingolni :)
Amennyiben változás előtt állsz, vagy épp a sűrűjében jársz, és támogatásra lenne szükséged, keress bizalommal!
https://vizinanita.blog.hu/2019/02/13/kapcsolat_2468
