Amikor arról kérdezek meg embereket, hogy szerintük melyik volt életük legmeghatározóbb pillanata, akkor van, aki hosszasan gondolkodik és mérlegel, különböző szempontokat vizsgál, a következményeket elemzi. De van, aki zsigerből, szinte gondolkodás nélkül megnevez egy-egy történetet, dől belőle a szó, kipirult arcán látszik, hogy még mindig mennyire élénken élnek benne az élmények, és hosszasan sorolja, hogy azok hatására mi mindenben változott meg az élete.

Én magam is így vagyok ezzel, a válaszom zsigerből és határozottan érkezik. Közel 8 év elteltével is azt vallom, hogy életem legmeghatározóbb élményét 2012-ben a spanyolországi zarándokúton, az El Caminon éltem át. Az üzenete számomra örök érvényű, egyben egy hatalmas ajándék.

A 800 km-es út a Pireneusok francia lábától a spanyolországi Santiago de Compostelába vezet, egyenesen a Tejút alatt, amelyet a világ minden tájáról érkező zarándokok gyalog, mindössze egy hátizsákkal tesznek meg 30-35 napon keresztül. Ez az út valaki számára fizikai, más számára inkább mentális kihívás, de lehet élmények sokasága, vagy épp ellenkezőleg, egy hosszúra nyúlt mély, gyógyító csend. Sokszor teljes beleolvadás a természetbe és a mindenkori jelen pillanat átélésébe, vagy – épp ez utóbbin keresztül – kapcsolódás az éterihez, valami magasabb rendűhöz.

Akkoriban én azért indultam el, mert szerettem volna eltávolodni a mindennapok nyüzsgésétől, terheitől. Emellett a caminoról úgy is beszélnek, hogy ott mindenki megkapja azt a „tanítást” útravalóul, amely az akkori életszakaszában a fejlődéséhez leginkább szükséges. Ezért a tanításért keltem útra igazán.

Úgy a 3. vagy 4. napon egy dallam "szegődött mellém", egyszer csak elkezdtem dúdolni... Nem kintről hallottam, hanem belülről érkezett, talán emlékezetből, a szerzőre és a címre viszont nem emlékeztem. Minden nap "jött", amint ráléptem az Útra, és elkezdtem gyalogolni. Kb. két hét után észrevettem, hogy egyszerűen nem megy ki a fejemből, azt dúdoltam szüntelen. Pavlovi reflexként összekapcsolódott azzal a békével és nyugalommal, amit a gyaloglás közben éreztem. Egy idő után mindig elképzeltem, hogy amikor beérek az út végén Santiagóba, egyszer csak valahonnan felcsendül ez a dallam, mint egy üdvözlés, mint egy ajándék. Ilyenkor előre meghatódtam, elpityeredtem, hogy ez mennyire csodálatos lenne, és azt gondoltam, ha az én caminomról egyszer film készülne, biztosan így végződne.

Elkezdtem hát kutatni, mi is lehet ez, hogy ne veszítsem el, hogy bármikor velem legyen majd, ha otthon leszek újra a zajos hétköznapokban. Tudtam, hogy ez egy nagyon híres, ismert dallam, így elkezdtem dúdolgatni a különféle nemzetiségű zarándokoknak, hátha valaki felismeri. Persze mindenki mondta, hogy tudja mi ez, hát persze, hogy ismerős, de a szerzőt és a címet senki nem tudta felidézni. Már a családomnak és a barátaimnak is megírtam, hogy itt van ez a zene, ami valamiért rendkívül fontos lett nekem, meg kell találnom, de nem tudom, hol keressem. Egy nap feldúdoltam a telefonomra, hogy nehogy elfelejtsem, és majd itthon megmutathassam egy zeneértőnek, bízva abban, hogy felismeri és így rátalálok.

Végül elérkezett az utolsó nap. Beértünk Santiagóba, véget ért a 35 napos, komoly fizikai és érzelmi hullámvölgyekkel tarkított zarándoklat. Egyáltalán nem éreztem óriási katarzist a célban, csak azt, hogy most ugyanezt a 800 km-t visszafelé is megtenném, hogy egyszerűen nem akarok elszakadni ettől a helytől, és ettől a békétől. Elfoglaltuk a szállásunkat az utolsó éjszakára, és elindultunk a zarándokmisére, amelyet a katedrálisban több nyelven celebrálnak az utat végigjárt zarándokok tiszteletére. Út közben a katedrális felé vezető utcán egy orosz zenekar játszott éppen, az emberek körbeállták őket. Megálltunk mi is, kicsit belehallgattunk a játékukba, majd amikor befejeztek egy dalt, elindultunk, hogy nehogy elkéssünk a miséről.

Bár akkor úgy éreztem, hogy megfordult velem a világ, de már tudom, hogy nem a feje tetejére állt, hanem akkor került igazán a helyére. Egyrészt valami hatalmas, gyönyörű rend van körülöttünk, amit itthon a nagy zajban nem veszünk észre. Ám ha egy gyermeki kíváncsisággal és rácsodálkozással, nyitottsággal és tiszta jelenléttel tudunk végigmenni az „utunkon”, az életünkben, megtapasztalhatjuk azt, ami itt és most van, és ez teremt lehetőséget arra is, hogy a kisebb vagy nagyobb csodákat észrevegyük és átéljük.

Másrészt viszont mindig azt a „dallamot” halljuk kint, amit belül dúdolunk, olyannak látjuk életünk filmjét, amilyennek mi magunk – tudatosan vagy épp a tudattalanból - belülről rendezzük. Minden ott van bennünk, hogy a vágyunk szerint alakítsuk, csak meg kell találnunk a igazi vágyainkat, és a saját, tiszta eszközöket ehhez.

Csak egy icipici csodát, tanítást vártam a Caminotól, és valami sokkal nagyobbat kaptam... Szívből kívánok sok hasonlót mindenkinek, és Áldott Békés Karácsonyt! 

A szüleink idejében ritkaságnak számított, hogy valaki elhagyta azt a pályát, melyért hosszú éveket tanult, amelyen akár évtizedeket töltött, feljebb és feljebb lépve azon a bizonyos szakmai ranglétrán. Ma már a - főleg életközepi - karrierváltás szinte mindennapos, sőt divatos téma, ami sokakat (meg)érint.

Korábban a választott hivatás, sokszor a munkahely is akár egy emberöltőig tartott, egészen a nyugdíjig szólt, és egyet jelentett a hűséggel, megbízhatósággal, alázattal, szolgálattal. Ezek az értékek a mai karrierváltókból sem hiányoznak. Ma azonban a hűség már egyre inkább az önmagunk felé érzett és tanúsított hűségként ölt testet. Abban, hogyan tudunk és merünk szembenézni a korábbi motiváció és a hivatás iránti szenvedély elmúlásával, felismerjük-e a vágyainkat az önkiteljesedés új útjai iránt, és vállaljuk-e az ezzel járó kockázatot és megküzdést. Ha pedig így teszünk, akkor az alázathoz is megérkezünk.

A karrier váltásnak az egyéni utakat és motivációkat illetően számtalan oka lehet: egy részük a kiégés miatt következik be, vagy pedig azért, mert az eredeti szakmában az egyénnek nincs lehetősége a tovább fejlődésre, a kiteljesedésre, így megreked, és végül ennek a feszültsége és kiábrándultsága csúcsosodik ki a váltás elhatározásában. Történhet sokkal könnyedebb okokból, mindenféle elfáradás és csalódás nélkül is. Csupán amiatt, hogy valaki úgy érzi, izgalmas lenne kipróbálnia magát egy új területen, megnézni, milyen értéket tud még teremteni, mi fakad még belőle azon túl, amit eddig a felszínre engedett. Sokszor az új terep homlokegyenest szemben áll, különbözik a korábbitól: számtalan történetet olvastunk már arról, hogy az egykori sikeres vezető, vagy magas kvalifikáltságú egyén pékséget, kávézót nyit, festőműhelyt üzemeltet, vagy segítő szakemberré válik. Sok-sok gyerekkori álom válik valóra, vagy a felnőttkori szenvedély lesz a kenyérkereső foglalkozás is egyben.

Több ügyfelem coaching folyamata, illetve barátaim, ismerőseim elmesélése, de főleg saját megéléseim alapján is azt vallom, hogy a hivatásváltás nem csupán egy új szakma elsajátítása, bejárása, hanem a személyiségünk, egyéniségünk fejlődésére való hatalmas lehetőség. Amellett ugyanis, hogy az egyik legizgalmasabb utazás lehet életünk során, nem feltétlenül egy rózsaszín leányálom. Akkor sem, ha önszántunkból, szenvedélyből vagy kíváncsiságból döntöttünk mellette. Hogy miért, az részben Alexis Carell francia biológus gondolata fejezi ki igen találóan:

Ebben az újraalkotásban ugyanis benne rejlik a réginek a magunk mögött hagyása is, ami akkor is egy veszteség, ha önként tettük, netán alig vártuk, hogy „szabaduljunk” az egykori kötelékekből. A korábbi szerepünk, működésünk óhatatlanul a részünkké vált, és azt nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra levetni, mint egy ruhát, és helyette egy újat ölteni magunkra.

Azt látom, hogy akik csak szabadulni akarnak, és a „mindegy mit, csak ezt ne” elven mozdulnak tovább, nehezebben találják meg a megnyugvást és az örömöt az újban, mert halogatják, félresöprik a gyászmunkát. Pedig érdemes időt szánni rá: átgondolni, tudni, és nem elfeledni, mit adott hozzánk a régi egykor, milyen áldozatokat érdemelt, mi lelkesített benne. Számba kell venni, mik azok az értékek, elvek, amelyek az „újat”, gazdagítják majd, és azt is, mik azok, amelyek már nem tartoznak hozzánk többé. Ezek lesznek ugyanis a legnagyobb ívű faragások az új „szobrunkon”, és néha egyben a legfájdalmasabbak is, de a „régi” tisztelete és az értékek átmentése ezen sokat enyhíthet.

Persze nagyszerű lenne ezt az átváltozási folyamatot egy fél éves, távoli országban töltött luxusutazás keretében, vagy a „mamahotelben”, puha, meleg biztonságban letudni, de ha jól saccolom, a karrierváltók kb. 1-2%-a engedheti meg ezt magának. Ennél több erőfeszítéssel, mégis valamelyest nyugalommal élhető meg a váltás, ha egy másik konkrét, biztos jövedelemmel kecsegtető állásba lépünk.

Végül maradnak azok, akik a biztonságos keretek közül a szabadúszó, vállalkozói életbe vetik magukat. A „végre magamuravagyok” lét kétarcúsága külön is izgalmas téma. Ezt a kezdeti időszak mérhetetlen bizonytalanságának súlya miatt említem, mint a hivatásváltás legnagyobb megküzdési forrását. Egyfajta önmeghasonulás ezzel szembenézni bárkinek, aki az önkiteljesedés irányába lendült, és a létbizonyalanság mezején landolt. Mégis, mi értelme lehet ennek?

Talán túlzás nélkül, és tapasztalatból állíthatom, hogy ennek van a legnagyobb értelme a folyamatban. Az énerőnk acélosodik és a lelki rugalmasságunk vizsgázik: meg tudunk-e barátkozni azzal a „tömött zsákkal”, ami a mellkasunkra nehezedik, amíg nem látjuk meg a biztos kapaszkodókat és ránk váró lehetőségeket? A megbarátkozás pedig nem egy elvétett szófordulat: ugyanis egészen addig, amíg ettől a bizonytalanság érzéstől, ettől a zsáktól próbálunk megszabadulni, a figyelmünk ott ragad, ahelyett, hogy kinyílna a szemünk, és meglátná a megoldásokat. Ha tudunk efelé a nehéz érzés felé empátiával és elfogadással közelíteni, ha bevállaljuk, hogy akár hónapokig ezzel a zsákkal a nyakunkban „közlekedünk”, egyszer csak „felszívódik”, elveszíti a jelentőségét és feladatát, mert elbírtunk vele.

Egyszer egy barátom azt mondta nekem, miután megtudta, hogy váltottam: „De jó neked! Így olyan, mintha két életed lenne!” Persze értettem az üzenet lényegét, de elgondolkodtatott, hogy szó szerint miért is nincs igaza… Egy életen belül ugyanis sokkal nagyobb a váltás ajándéka, éppen a nehézségekkel való megküzdés és az átváltozás felemelő élménye miatt, annak megtapasztalása folytán, hogy sokkal többféle minőség fakadhat belőlünk, mint azt valaha gondoltuk.

A legjobb az egészben, hogy az új „szobor” immár nem megrendelésre készül, senki kedvére nem kell már tennünk, önmagunk igényére és örömére faragjuk. Nem szorít minket holmi leadási határidő, az alkotásunkat kedvünkre alakíthatjuk akár élethossziglan. A kezdeti, fájdalmasabb, nagyobb ívű vésetek után pedig már csak a kisebb csiszolások, simítások várnak ránk, amik örömmel töltenek el.

A folyamat közben, a senki földjén bolyongva pedig nem árt, ha erre gondolunk:

„Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.

(Váci Mihály: Kettesben önmagammal)

Nemrég egy kollégákkal folytatott beszélgetés alkalmával szóba került az Énerő Akadémia, és egyikük azzal állt elő, hogy az énerő fogalma talán sokak szemében valami „misztikus, megfoghatatlan humbugnak” tűnik, nem pedig komoly, és az életminőségünkre erősen kiható, fejleszthető dolognak.

Bevallom, először csalódottságot éreztem, hogy ez talán nem evidens… végül mégiscsak örültem a felvetésnek, hátha igaz, és a tréningekre az önfejlesztésre vágyó célközönség helyett a reménybeli Harry Potter-jelöltek jelentkeznek majd. Így talán itt az ideje, hogy az énerő kerüljön terítékre, derüljön ki végre, hogy eszik vagy isszák, hogy honnan tudhatjuk, hogy rendelkezünk-e vele, honnan „szerezhetünk”, ha nincs elég.

Az énerő fogalma leginkább Erik H. Erikson fejlődéspszichológus nevéhez fűződik. Az általa megalkotott elmélet szerint az ember csecsemőkorától egészen öregkoráig 8 szakaszon megy keresztül, melyek mindegyikének megvan a sajátos kihívása, „krízise”, egyfajta életfeladata. Ezek nem mások, mint lehetőségek a továbbfejlődésre, arra, hogy az egyén újabb és újabb módokon ismerje meg a világot. Ha pedig ezeket a kihívásokat leküzdi, megoldja, akkor egy speciális, az adott szakaszban megszerezhető énerő lesz a jutalma. Ezzel alakul ki, stabilizálódik lényegében az identitás.

Érdemes részletesebben is megismerkedni az elmélettel, itt már csak annyit róla, hogy az egyes életszakaszokban ránk váró különböző kihívások által eltérő énerők nyerhetők:

1. remény (bizalom és optimizmus)

2. akarat (önkontroll és megfelelésérzés)

3. szándék (tervezés és megvalósítás képessége)

4, kompetencia (intellektuális, szociális, fizikai képességekben)

5. hűség (az identitástudat)

6. szeretet (szoros és tartós kapcsolatok létrehozásának képessége)

7. gondoskodás (törődés a családdal, a társadalommal)

8. bölcsesség (beteljesülés, az élettel való megelégedettség érzése és hajlandóság a halállal való szembenézésre).

Az Énerő Akadémia „névadó” fogalma annyiban kapcsolódik az eriksoni elmélethez, hogy mint a reziliencia, azaz a lelki rugalmasság, a megküzdési képesség alapjaként és hajtóerejeként tekintünk rá.

 Hogyan nyilvánulhat meg, milyen helyzetekben mutatkozhat meg az énerőnk?

- amikor pl. egy állásinterjún az erősségeinkről kérdeznek és mi emelt fővel tudunk számot adni róluk

- ha egy nyilvános szereplés előtt fel tudjuk idézni a korábbi sikereinket, és azokból tudunk erőt meríteni

- amikor egy üzleti megbeszélés eredménytelenül végződik, és a kudarc érzése helyett meg tudjuk látni a tanulás lehetőségét, mit és hogyan csináljunk legközelebb másként

- minden alkalommal, amikor nyugodt lélekkel tudunk nemet mondani egy kérésre, amit nem akarunk teljesíteni, ahelyett, hogy színlelnénk az együttműködés szándékát

- ha a kapott kritikára mint építő jellegű visszajelzésre tudunk tekinteni ahelyett, hogy összetörnénk

- ha tudunk segítséget kérni, amikor arra szükségünk van, és nem a büszkeségünk feladásaként éljük meg

- amikor az új feladatokra mint kihívásokra tekintünk, nem pedig egy kudarc lehetőségére

- amikor vállaljuk a saját részünk hányadában a felelősséget az életünk történéseiért, és nem a szüleink, a párunk, a szomszédunk viselkedésére, a betarthatatlan szabályokra, a kikerülhetetlen sorsra mutogatunk

- minden egyes alkalommal, amikor az indulatainkat kordában tudjuk tartani, hogy ne romboljuk velük a kapcsolatainkat

- amikor a kitűzött cél felé haladva nem merül fel bennünk az első nehézség kapcsán a feladás gondolata

- de akkor is, amikor belátjuk, hogy egy korábbi cél már többet elvesz, mint amennyit ad, és el tudjuk engedni, hogy egy újabbnak teremtsünk helyet.

Ugyanis az, hogy épp mennyire vagyunk énerőnk birtokában, számtalan körülményen múlik. Lehet, hogy épp az életünknek egy optimálisabb szakaszában vagyunk, amikor viszonylag kiegyensúlyozottabban működünk, ritkábban kerül a szemünkre a sötét szemüveg, sikeres, hatékony emberként tekintünk magunkra.

Az is lehet, hogy a párkapcsolatunk vagy a karrierünk épp romokban hever, ami eleve aláássa önbecsülésünket, esetlennek, értéktelennek, lúzernek érezzük magunkat.

Mégis akkor hogy kerül ide a sztori? Egyik kedvenc szerzőm Birtalan Balázs író, költő, aktivista és terapeuta, aki a Sorskönyv nélkül című kötetében – amely az azonos című blogbejegyzéseinek gyűjteménye – fantasztikusan izgalmas, és bárki számára könnyen érthető stílusban írt terapeutaként megélt tapasztalatairól, a pszichológiával kapcsolatos gondolatairól. Egy bejegyzésében a teljes Harry Potter – sorozat alapján írt a főhős fejlődéstörténetéről, az eriksoni fejlődés elmélet 8 szakaszát alapul véve. Konklúziója nem más, mint hogy

 A sorozat és az önfejlesztés rajongóinak erősen ajánlott bejegyzés:

https://sorskonyvnelkul.blog.hu/2011/10/28/varazspalcaval_2_resz_bevezeto#more3337018

Részbeni forrás: Birtalan Balázs. Sorskönyv nélkül 911-912. o.

2011-ben történt, amikor rászántam magam a „nagy ugrásra”.

Már hosszú évek óta vágyakozva figyeltem a fesztiválokon, ahogyan néhányan halálmegvető bátorsággal bevállalják a bungee jumpingot, és leugranak az 50 méter magasra emelt kosárból. Néztem, hogyan erősítik rájuk a hevedert, fürkésztem az arcukat elindulás előtt és leérkezés után, bele-belehallgattam, mit mesélnek az élményeikről, és halogattam még kicsit a sajátomat…

Aztán egyszer csak egy VOLT fesztiválon minden körülmény adott volt hozzá, és úgy tűnt, tényleg balgaság lenne tovább várni vele.

Némi gyomorbizsergéssel, de hatalmas lendülettel álltam sorba, és a mosolyom egészen addig nem hervadt, amíg teljesen fel nem értünk. Ott persze „arcul csapott” a mélység látványa… Hirtelen valószínűtlennek tűnt, hogy akár csak egyik lábamat is kilógassam a levegőbe, heveder ide vagy oda… Az viszont legalább annyira elképzelhetetlen volt, hogy ugrás nélkül, a kosárban érjek újra földet. Hosszú ideig tétováztam, és próbáltam felidézni azt a vágyat, ami majd' tíz éven át és még néhány perccel korábban a talajon állva is élt bennem. Figyeltem, hogy felül tud-e kerekedni, a félelem helyébe tud-e férkőzni egyáltalán, és visszaszáll-e vajon belém a bátorság. A legnagyobb támogatást paradox módon a tériszonyos barátnőm nyújtotta, aki felkísért, és miközben a kezemet szorongatta, buzdított, hogy nincs más hátra, mint előre!

Hogy végül pontosan mi lendített át a holtponton, magam sem tudom... megtapogattam még vagy ötször a hevedert, bízva abban, hogy „hozzám nőtt”, aztán csukott szemmel kiléptem a semmibe.

Évek óta nem jutott eszembe ez az élmény, de az utóbbi három hónapban nap mint nap felidéztem a hivatásváltásom kapcsán. Érlelődött bennem egy ideje, hogy egy új irányba induljak, elhagyva a korábbi biztonságos kereteket, és csodálva hallgattam mások történetét. Arról, hogy amikor úgy érezték, már más adna örömet, hogy egy új szerelem-hivatást találtak, döntöttek és továbbléptek. Ahogy újra és újra feltettem magamban a kérdést, biztosan ez-e az út, a válasz rendre ugyanaz volt. De ettől még a tétovázás, a félelem, a bátorítás igényének a triumvirátusa újra megjelent… Nem volt egyik sem kisebb, mint azon a fesztiválon. A második bungee jumping, csak így aposztrofálom.

De persze soha nem azért változtatunk, hogy aztán elessünk. Hogy ez utóbbit elkerüljük, nem árt ugrás előtt ellenőrizni a hevedert... Számba venni, mik az erősségeink, amikre támaszkodhatunk, mik azok a körülmények, kik azok az emberek, akik a biztonsági hálót jelentik majd a szabadesés közben. Ér százszor átgondolni, mi a következő lépés, mi a B, C, D verzió, de az sem baj, ha nincs ilyen, csak egyszerűen éberek vagyunk, és figyelünk, hol a lehetőség, miben van épp energia, mi felé húz a lendületünk. Nem árt emlékezni azokra az időkre, amikor túljutottunk a nehézségeinken, akkor is, ha azok jóval kisebb horderejű döntési helyzetek voltak. Újra és újra fel kell idéznünk azokat az eseteket, amikor már megmutatkozott az énerőnk, és tisztában kell lennünk vele, mik gyengítik azt, hogy kivédjünk minden ilyet a cél érdekében. Talán új szokásokat kell felvennünk és néhány régi rossz beidegződést elhagynunk, hogy így is idomuljunk az elérendő vágyunkhoz, talán segítséget kell kérnünk, hogy tisztábban lássunk önmagunkra és a lehető legjobbat tudjuk kihozni a helyzetünkből.

Ezeket mind megtettem én magam is, hogy elinduljak az új úton, és végtelenül hálás vagyok azoknak, akik támogattak ebben. A küldetésem az, hogy mindezt tovább adjam, hogy coachként és reziliencia-fejlesztő  trénerként segítsek másokat is ráébreszteni a saját erejükre, a megküzdési képességükre, a bátorságukra. A jó hírem pedig az, hogy mindehhez nem kell bungee jumpingolni :)

Amennyiben változás előtt állsz, vagy épp a sűrűjében jársz, és támogatásra lenne szükséged, keress bizalommal!

 https://vizinanita.blog.hu/2019/02/13/kapcsolat_2468